Szeptember 27-én érkeztem meg Budapestre.
Azóta érlelődik bennem ez a post, de úgy gondolom ennyi időre volt szükségem, hogy feldolgozzam az utóbbi egy évet. Emellett így újévkor egyébként is időszerű a visszatekintés, időszerű elgondolkozni azon, hogy honnan jöttem, mi történt velem és hogy hova tartok.
Másfél éve álom volt, hogy mindez megtörténjen. Mostanra megtörtént és valóságnak hívják. A mai álmaim olyanok, amikről másfél éve még álmodni sem mertem.
Ezt biztosan megtanultam. Álmodni merni kell. Nagyot!
Számba venni az új élményeket szinte lehetetlen. Láttam longhornt és sok cowboyt. Rengeteg alelnökkel fogtam kezet, megismerkedtem miniszterekkel, szenátorokkal és altábornokokkal, voltam limuzinnal focimeccsen, repültem helikopterrel, rouletteztem, voltam akkora vidámparkban, mint Zugló, láttam a Dallas Maverickset, jártam Louisanaban, Arkansasban, Mexikóban, Nevadaban, Oklahomaban, ettem sushit (vigyázat mert addiktív!), megtanultam automataváltós autót vezetni, majd utána újratanultam manuálisat vezetni, shoppingoltam rengeteget és megismertem a globális piacgazdaságot, versenyeztettem amarillokat és lovagoltam műbikán is. És még oldalakon keresztül tudnám sorolni az élményeket...
Azonban sokkal meghatározóbb élmény volt hazajönni. 1 év alatt nagyon megszoktam a kinti életemet és ugyan az első 3-6 hónapban jelentős honvágyam volt, a végére sokkal inkább úgy éreztem, hogy Dallasban élek és hazaugrok látogatóba.
Amikor hazaértem, ért a legtöbb felismerés. Legtöbben itt arra gondolhatnak, hogy mennyire le vagyunk maradva az USA-tól. Igen, persze, de erre számítottam. (Ugyan helyenként a kontraszt meglepő volt)
Sokkal inkább volt számomra meghatározó élmény, hogy újra családommal lehettem és újra láthattam barátaimat, akik úgy fogadtak, mint ahogy búcsúztattak és akiknek nagyon hálás vagyok barátságukért. Egyik jóbarátom mondta miután ismét találkoztunk idehaza, hogy egy külföldi tartózkodás megmutatja, hogy kik az igazi barátok. Ezt teljes mértékben alá tudom támasztani.
Ahogy visszatekintek egy évvel ezelőtti önmagamra, alig ismerek magamra. Megtanultam, hogy az ember hibázik, mindenki hibázik. A különbség ember és ember között az, hogy ki hogyan kezeli a hibáit. Én már szembenézek velük, mert tudom, hogy nem vagyok kevesebb miattuk, sőt több vagyok azáltal, ahogy kezelem őket. Megtanultam, hogy csak a gyenge emberek okolnak külső tényezőket vagy valaki mást, ha valami nem úgy alakul, ahogyan elképzelték. És én nem akarok gyenge ember lenni. De nem elég megtalálni a hibát. Aktívan tennem kell azért, hogy azt korrigáljam, sőt közben végig meg kell őrizni a hitet, hogy helyesen cselekszem, mert legtöbbször hibázni könnyebb, mint helyesen cselekedni.
Megtanultam hallgatni. Nincs is nehezebb dolog a hallgatásnál. Természetesen még rengeteg fejlődési lehetőségem van ezen a területen, de már az alap képességet sikerült elsajátítani. Elöször a felismerésig kellett eljutnom, hogy a "percepió maga a valóság". Számomra másnak a szavai a valóságban azt jelentik, ahogy én azt percepálom. Ugyanígy igaz ez fordítva. A mondandómat jelentéssel a hallgató ruházza fel. Nem hallani kell, hanem érteni. Nem beszélni kell, hanem kommunikálni. 5 embert ismerek, akik jól tudnak hallgatni és én még nem vagyok tagja annak a klubnak, de 2009-ben "tagságért folyamodok".
Legtöbbet talán etikailag fejlődtem. Úgy gondolom, hogy amikor kimentem egy becsületes ember voltam. Azóta megtanultam, hogy a becsületesség egy kulturálisan relatív fogalom. Feltette nekem egy kedves kollégám kint a kérdést: Üzletelnél egy 99%-ig etikus emberrel?
Azóta egészen más elképzelésem van arról, hogy hogyan kell viselkedni. És nem ciki néha elolvasni egy erről szóló könyvet.
Postom végéhez közeledvén szeretnék még megemlékezni kinti kollgégáimról. Fel voltam készülve arra, hogy remek embereket ismerek meg, akikkel nagyon jó barátok is lehetünk. Fel voltam arra is készülve, hogy sok időt töltök majd egyesekkel, lévén sok ismerősöm nem volt kint a kezdetekkor.
Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy családra lelek, olyan emberekre akikkel rendkívül közeli kapcsolatba kerülök szűk 1 év alatt és akiket sosem fogok elfelejteni.
Így zárva soraimat szeretném megköszönni családom és barátaim szeretetét és barátságát 2008-ban, mert nagyon kiváltságosnak érzem magam, hogy ilyen emberek vesznek körbe a mindennapjaimban, mint ti, 2009-ben is.
A blognak ezennel vége, bár fennhagyom a korábbi postokat. Vélhetően indítok majd egy új blogot, az azonban méga jövő kérdőjelei közt szerepel, hogy milyen tartalommal lesz feltöltve.
Legjobbakat,
András
Utolsó kommentek