Egészen elképesztő és valószínűtlen egybesésnek voltam ma szemtanúja/alanya.

Vasárnap délután van éppen és a nappalimban zongorázás és mosás után leültem olvasni. Ki akartam menni a teraszra, de sajnos nappal a légkondik zúgása ott túl hangos ahhoz, hogy nyugodtan olvashassak, így csak az ablakot nyitottam ki, hogy élvezzem a kellemes esti levegőt.

A könyvnek a címe amit olvasok az hogy Influence (magyarul: befolyás). Szerzője Ph.D. Robert B. Cialdini, aki elismert szociálpszichológus és azon belül is azzal foglalkozik, hogy mik azok a hatások, amelyek a döntéseinket befolyásolják.

6 "fegyver"-t azonosított, amelyből az egyik az ún. "social proof", ami társadalmi visszaigazolást jelent.
Éppen ezt a fejezetet olvastam, ami egy New Yorki gyilkosságot taglalt. 1964-ben Catherine Genoveset 45 percen keresztül üldözte, kínozta a gyilkosa mielőtt megölte volna New York belvárosában. Ebben még semmi meglepő nem lenne egy 10-15 milliós nagyvárosban, ha nem állt volna 36 törvénytisztelő állampolgár az erkélyen és nem figyelte volna végig az egész esetet, anélkül, hogy bármelyikük is közbelépett volna vagy akár csak egy névtelen bejelentést tett volna a rendőrségen.

Gyakorlatilag csak akkor hívták a rendőrséget, amikor már a hölgy halott volt.

Számtalan cikk jelent meg ezután a nagyvárosi közönyről, mert ezzel magyarázták ezt a viselkedést. Azonban ez nem a valódi ok.

Szociálpszichológiai kutatások kimutatták, hogy ha a nagyvárosi ember egyedül szembesül egy lehetségesen kritikus eseménnyel, akkor szinte 100%ban segítséget, nyújt. Azonban, ha ez csoportban történik, amely csak 3-5 fős, nem is beszélve 36 főről, mint a korábbi példában, akkor már csak az esetek 10%-ában nyújtanak segítséget ugyanannak az embernek.

Ebből egyértelműen következik, hogy mi nagyvárosiak nem vagyunk közönyösebbek a vidékieknél.

De akkor mégis miért nem nyújtunk segítséget csoportban?

Az emberek 95% imitator 5% initiator, bizonytalan helyzetben azt nézzük, hogy mit tesz a másik, hogy eldöntsük, hogy valóban vészhelyzetről van-e szó. Kísérletek azt is kimutatták, hogy abban az esetben hagyatkozunk leginkább a másik ember reakciójára, ha nem ismerjük.

Pont ezeket a gondolatokat olvastam csak természetesen sokkal bővebben kifejtve, amikor egyre hangosabb szófoszlányok szűrődtek be az ablakomon, majd hamarosan kivehetően artikulátlan üvöltözést hallottam, amely egyre fokozódott. 20-25 percen belül, amikor a káromkodások száma túlhaladta a 60%-ot és a hangszint a 85 decibelt ami az egészségügyi határérték eldöntöttem, hogy kimegyek és megnézem, hogy mi történik.

Addigra már az utcán (ez ilyen kis belső utca/parkoló az apartmankomplexumon belül) voltak az emberek és két férfi üvöltözött egymással hevesen, körülöttök, meg 3-4 nő visítva sírt. Egyik előlény sem volt képes 2 szónal többet értelmesen összefűzni az adott lelkiállapotukban, így teljes rejtély volt számomra, hogy mi a gond. 30 év körüli jólszituált emberek, friss házasok lehettek. Ahogy körbenéztem láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen aki kijött a házból a hangok hatására, melyek mostanra már a 100 decibelt konstansan túllépték, majd hamarosan tettlegességig fajultak és a hímek elkezdék ütni egymást, amire egyes nők sivítottok eltorzult arccal mutogatva és üvöltözve, hogy "ő a férjem".

Senki sem lépett közbe és mindenki a másikra várt. Azon vettem észre magam, hogy amikor kimentem, azért mentem ki hogy véget vessek ennek az egésznek. Ehhez képest már 5 perce ott álltam és néztem a műsort anélkül, hogy bármit is tettem volna. Persze nem csak perverz hajlamaikat élik ki a nézelődők, ahogy én sem azért álltam ott, hanem hogy eldöntsem, hogy közbelépjek-e, indokolt e. Amikor ráébredtem, hogy eredeti döntésem meghiúsult a sok ismeretlen láttan, aki ugyanúgy mint én kijött, de utána nem tett semmit egészen elképesztő volt a felismerés. Ahogy ott álltunk láttam a social proofot. A társadalmi visszaigazolást. Azzal, hogy ott álltam megkaptam a visszaigazolást, mert mások is ezt teszik, tehát ez a jó. De persze azt tudatom már nem dolgozza fel, hogy mindenki a másiktól vár útmutatást ebben az esetben, így ez az ösztön félrevezet és ilyenkor nem a jó utat mutatja.

A legjobb rendszerek és algoritmusok is megfelelő körülmények között a legrosszabb eredményhez vezethetnek.

Ezen felismerés után eldöntöttem, hogy csak a veszekedő emberek helyzetét értékelem és döntést hozok arról mit tegyek, úgy hogy a "továbbra is állok és nézem" nem opció.
Mivel a verekedő "urak" lelkesedése az első pár jobbhorog után abbahagyott és már csak békésen szorongatták egymást és üvöltöztek 3 centiről egymás fülébe, elhaló lelkesedéssel, miközben a lányok váltak hangosabbá akik a fiúkat csitították úgy döntöttem, hogy nem lépek közbe, mert hamarosan vége lesz.

Visszamentem a lakásomba, hogy folytassam az olvasást és pár percen belül csend volt, leültek az indulatok.

A többiek véleményének követése nélkül szinte elképzelhetetlen lenne az élet bizonyos helyzetekben, de ez a szociális visszaigazolási igény sokszor nagyon félrevezető lehet, mint ahogy saját élményem is mutatja.

Emellett, ha valaki kiszámolná, hogy mekkora az esélye annak, hogy pont akkor legyen egy verekedés a szomszédban, amely elég hangos ahhoz, hogy 10-15 embert odavonzzon, amikor az erről szóló fejezetet olvasom egy szociálpszichológiai könyvben, amit nem szoktam éjjel nappal forgatn,i akkor azt megköszönném.